[szerkesztés] Élőhely

Az ocelot Chile kivételével minden dél- és közép-amerikai országban előfordul, elterjedésének déli határa Észak-Argentína, északon pedig Texas és Arizona. Sokféle élőhelyen előfordul, így hegyvidéken, esőerdőkben, félsivatagokban, bozótosokban. Egyedül a nyílt területeket kerüli.

[szerkesztés] Megjelenés

Az ocelot bundája alapvetően homokszínű-világosbarna (minél nyíltabb területen él, annál világosabb) számos fekete folttal, amelyek a hátán és a fejrészen vízszintes csíkokká állnak össze, és a farkon is nagyon sűrűek. A has alja piszkosfehér-krémszínű. Közeli rokonaitól, az oncillától és a margay-tól mindössze nagyobb méretei különböztetik meg. Testhossza 65-100 centiméteres, a farok 30-45 centiméter hosszú, míg az átlagos testtömege pedig 9-14 kilogramm körül mozog. A hímek nagyobbak.

[szerkesztés] Életmód

Az ocelotok magányos, territoriális állatok. A nőstények átlagosan 9 km²-es területet tartanak fenn, amit védelmeznek a betolakodó nőstényekkel szemben, míg a hímek jóval nagyobb (akár 35 km²-es) territóriuma több nőstényével van átfedésben. Az állatok szagjelzésekkel kommunikálnak, így jelölik ki birodalmuk határait és adják az ellenkező neműek tudtára, ha készek a párzásra. Az ocelotok nyávogni is tudnak.

A faj főleg éjszaka aktív, ekkor vadászik. Bár jól mászik fára, elsősorban a talajon kutat rágcsálók, oposszumok, mókusmajmok, hangyászok, hüllők és más kis- és közepes termetű állatok után. Az esős időszakban a megnövekedett hal- és rákállományt dézsmálják meg.

[szerkesztés] Szaporodás

A trópusi éghajlaton élő ocelotok bármikor szaporodhatnak, de a kölykök elsősorban a szeptember-novemberi időszakban jönnek a világra. A nőstények 4-6 havonta termékenyek. 79-85 napos vemhességet követően születik meg az 1 vagy két kölyökből álló alom. A nőstény kb. egyéves korukig neveli egymaga utódait, és még kb. egy évig megtűri őket területén. A kandúrok 2, a nőstények 1 éves korukra érik el az ivarérettséget.

[szerkesztés] Védettség

A seattle-i Woodland Park Zoo ocelotja

Az 1980-as években az ocelot már az azték időkben nagyra értékelt bundája ismét divatba jött, ekkor évente 200 000 állatot pusztítottak el. A másik véglet az volt, hogy az alapvetően vad és kiszámíthatatlan természetű fajt házikedvencként próbálták tartani. A hatásos védelemnek köszönhetően ma már biztosítottnak tűnik a szép bundájú állat jövője. Mindazonáltal a hosszú vemhesség, a kis almok és az élőhely pusztulása miatt továbbra is veszély fenyegeti. Az ocelot szerepel a CITES I. függelékében.